Dortmunder Tage - különkiadás!

Üdvözlöm a Kedves Olvasókat!

A nevem Kurt Ortner és ez itt a Dortmunder Tage. Két nagyon fontos személy ül itt mellettem, akikkel ma egy igazán tartalmas interjút szándékozok készíteni, ugyanis mióta a WILLST DU egy ideje elhallgatott, számtalan kérdés merült fel a sorozat egykori követőiben, a lelkes olvasókban, Magukban. Így két meghívottam ezúton is szeretne pár megválaszolatlan kérdést tisztázni az eltűnéssel, a folytatással, illetve magával a sorozat történetével kapcsolatban.

Kérem, tartsanak velem, és fogadják sok szeretettel Bridzsit és Polyák Vandát!

Szia, Bridzsi! Szia Vanda!

Bridzsi: Szia, Kurt!

Vanda: Szia! Újabban újságíró vagy, vagy mi?

Riporter, már megbocsáss. És igen, ez az utolsó évem az egyetemen, szóval nincs elég korán, próbálgatni a szárnyaimat. De most rólatok van szó. Mindenki, aki ezelőtt olvasta a blogot, most nagyon hiányolja. Bridzsi, mit üzennél azoknak a volt rajongóknak, akik ezt az interjút olvasni fogják?

Bridzsi: Nos, kedves, egykori olvasóim. Próbálok rövid lenni, de aligha fog menni. Nem is kezdek el hivatkozni semmire, tudom, mennyire untátok anno tőlem, csak tényleg annyit, hogy soha (de komolyan, soha), ne akarjatok végzősek lenni. Nyilván, megvan a szép, mesés oldala is az egésznek, amiről mindenki tud és hall, de egyébként meg koránt sem olyan könnyű, mint azt hinnénk. Tudom, nem elég mentség, többségetek volt már végzős, vagy úgyis lesz majd, de talán ez a legnyomósabb ok, amire hivatkozni tudok, azt illetően, miért voltam távol a blogtól ilyen sokáig.

Miért, van még más is?

Bridzsi: Igen, van, de ezek személyesebbek.

Tehát akkor titok marad a nagyközönségnek…

 Bridzsi: Figyelj, Kurt, igazából arra gondoltam, elmondom ezt most itt nektek. Korábbról biztos tudják az olvasók, hogy mindig próbáltam egy bizonyos határt tartani a magánéletem és blog között. Sokat tudtok már rólam, vannak akik még annál is többet (igen, itt most arra a bizonyos „e-mailes zaklatómra” gondolok), de vannak dolgok, amikről már tényleg úgy gondoltam, csakis rám és a családomra tartozik. Mégis, talán itt az ideje, átszabni ezeket a határokat.

Figyelj, ha nem szeretnéd, nyilván nem kell. Mind megértjük…

Bridzsi: Nyugi, nem probléma. Annyit azért elöljáróban még előtte, hogy ezt most nem azért teszem, mert én sajnáltatni akarom magam, vagy valami, egyszerűen csak úgy érzem tartozom nektek ennyivel. Szóval, nekem az édesapám tavaly november óta nagyon-nagyon beteg. A COPD nevezetű gyógyíthatatlan tüdőbetegségben szenved, melynek legszembetűnőbb nyoma, velejárója a nehézlégzés, az alacsony oxigénfelvétel és a fulladás. Az elmúlt majdnem fél évünk kórházról kórházra menetelve telt el, és konkrétat még mindig nem tudunk igazán semmit.

Bridzsi, szóhoz sem jutok, jutunk…

Bridzsi: Jaj, annyit még hozzátennék, hogy kérlek titeket, ne érezzétek rosszul magatokat. Nem azért mondtam ezt, hogy rossz érzést vagy esetlegesen bűntudatot keltsek bennetek, mert elvégre mindezekkel együtt is tudtam volna írni, vagy néhanapján, de tényleg rápillantani a blogra, tehát nagy részben a lustaság is benne volt ebben az egészben. Konkrétan már abban sem vagyok biztos, hogy a Blogger-felhasználós fiókom jelszavára emlékszem-e egyáltalán.

De ez akkor is egy komoly dolog. Hogyan sikerül/sikerült feldolgozni?

Bridzsi: Helyes a megfogalmazás. Nos, igen, mai napig nehéz; látni, vagy épp nem látni, mikor hetekig távol van kezelésen meg kivizsgáláson. Talán az egyetlen dolog, ami segített, az a család többi tagjának rendkívül erős, pozitív hozzáállása, a támogatás. Nem állt meg az élet, nem dőlt össze a világ, menni kell tovább. Apukám is nyilván ezt tenné ha tudná.

Ez nagyon helyes felfogás.

Bridzsi: Igen, és nagyon sokat segít. Plusz, az is motivál valamelyest hogy másnak is vannak, ennél talán nagyobb problémái, és mégsem adják fel, és mégis tudnak, hiányos, de sikeres és viszonylag boldog életet élni. Rengeteg ilyen van, és ezt én példaként tartom a szemem előtt.

Igen, ez biztosan sokat segít. Egyéb hozzáfűzni valód esetleg még ehhez?

Bridzsi: Talán annyi, hogy azok, akik hasonló cipőben járnak, mindenképp ne feltétlenül a saját, önös érdekeiket tartsák szemük előtt. Ne legyenek önzők, hanem gondoljanak arra, mit akarna az a bizonyos szerette. Bizonyára nem azt, hogy sajnáltassák magukat, és megálljanak ezen a ponton. Hanem hogy örüljenek, hogy ők egészségesek, és  váltsák valóra azt a maguk elé kitűzött célt, ami életük célja is egyben. Mert ezzel nem csak maguknak, hanem annak a bizonyos hozzátartozónak is jót tesznek. Hiszen ő is ezt akarná.

Szép gondolat. Történt még valami az elmúlt időben, amit esetleg megosztanál velünk?

Bridzsi: Szintén nem sajnáltatásból, de a nagybátyám életét vesztette, még októberben. Agydaganata volt, és hát nem is tudom… Nem nagyon tudok, mit hozzáfűzni. Ja, meg ugyanígy októberben, különváltunk a párommal, akivel egy éve voltunk akkor együtt. Persze, hogy most már rátérjek a jó történésekre, szilveszterkor újra összejöttünk és azóta is nagyon-nagyon boldogok vagyunk.

Hát ennek nagyon örülünk!

Bridzsi: Igen. Nyilván egyéb apró örömök értek még, de sajnos, mint kitalálhattátok, ezt az időszakot inkább egyfajta nehezebb időszaknak könyvelem el az életemben.

És mi változott azóta?

Bridzsi: Hadd gondolkodjam… talán, hogy elballagtam a középiskolából. Lezárult négy kemény év, és úgy döntöttem, egyúttal ezt a pár hónapot is lezárom magamban, és elteszem jó mélyre. Valami új fog kezdődni, és ha nem is egy teljesen új, de mindenképp egy kicsit más, felnőtt embernek kell ebbe belecsapnia. Egy leginkább munkával telő nyár, majd hat évnyi egyetem áll előttem. Ha pedig minden jól megy, évek, munka, szorgalom és sok-sok tanulás kérdése, de tanár leszek.

Tanár? Te?

Bridzsi: Igen, tudom, hihetetlen, de mióta az eszemet tudom, ez az egyetlen hivatás, amit elég testhezállónak érzek magamhoz.

És mit szándékozol „tanítani” szegény, ártatlan gyerkőcöknek?

Bridzsi: Történelmet és földrajzot.

De azért az írást mindenképp meghagyod?

Bridzsi: Természetesen. Sok jó ötletem van a jövőre nézve, és a legtöbbet nem csak blogként, hanem nyomtatott formában is szeretném megvalósítani.

Ezt örömmel halljuk. Én legalábbis. Viszont, mielőtt túlságosan előre ugranánk, most az eddig szótlan Vandához fordulok. Te hogy élted meg az elmúlt, WILLST DU nélküli hónapokat?

Vanda: Nehéz volt, így a vége fele már beletörődött az ember, de az elején iszonyatosan nehezen lehetett kibírni. Egyetlen haszna az egésznek, azt hiszem az volt, hogy így legalább én is tudtam egy kicsit gondolkodni.

Min is?

Vanda: Az eddigi történéseken. Tudod, de említettem már párszor, ha Dortmundban lakik az ember, sosem unatkozik. Velem pedig különösen sok dolog történt ahhoz, hogy legyen min agyalnom, főleg mióta, Marco Reust személyesen is volt alkalmam megismerni.

Meghiszem én azt! A Borussia hátvédjénél, Erik Durmnál laksz most, igaz?

Vanda: Igen. Erik nagyon kedves volt, és felajánlotta a segítségét.

Marcoval nem is beszéltél?

Vanda: Mióta volt az a kirohanása, azóta nem. Nem mintha nem lett volna egy kicsit is jogos, de ha szabad ilyet mondani, talán egy kicsit megrémültem.

Tőle?

Vanda: Nem, inkább attól, ahogy reagált. Elhiszem, hogy ki nem állják egymást Patrickkal, de azért ilyesmit nem vártam volna tőle.

És szerinted miért tette? Miért borult ki ennyire?

Vanda: Nos, az amit az én naiv eszem hisz, az, hogy Reus tisztában van azzal, Patrick milyen bunkó volt velem – például ott volt az a kórházas incidens, mikor kiderült, hogy babát várok; Patrik talán az alkoholtól vezérelve, de még soha nem beszélt így velem –, és mivel a barátja vagyok, nyilván meg akar védeni. Azt hiszi, tudja, mi nekem a jó, és fél, hogy bántódásom esne.

Viszont van valami…

Vanda: Igen, van, ugyanis Erik említette, hogy Marco bizonyára… szeret engem. Úristen, ezt nagyon fura kimondani! Féltékeny lehet, és azért viselkedik ilyen gyerekesen.

És te ehhez hogyan viszonyulsz? Hiszel ebben egyáltalán?

Vanda: Úgy fogalmazok inkább, hogy szeretnék nem hinni. De eljutottam arra pontra, hogy mégis, lehet valami abban, amit a többiek mondanak. Sőt, már azt is képes vagyok elhinni, hogy valahol tudat alatt mindvégig tisztában voltam a focista érzéseivel, hiszen ha szóval nem mondta ki, de sok utalást tett, csak én nem akartam elhinni, és tagadtam, de nagyon.

De miért tetted ezt?

Vanda: Miért? Mert úgy gondolom, nem vagyok elég jó Marco Reushoz.

Miért?

Vanda: Én nem ez a világ vagyok, ami ő. Évekig bálványoztam őt, de félek, úgy szeretni őt én nem tudom. Nekem mindig is valaki olyan lesz, aki messze fölöttem áll, és akit én maximum képeken nézegethetek.

Nem gondoltál még arra, hogy ezt megbeszéljétek?

Vanda: Dehogynem, szinte állandóan.

De?

Vanda: Nos, Erik barátom ezt nagyon jól megfogalmazta nem is olyan régen. Akkor elveszíteném. És az igazság az, hogy ebben a helyzetben, ebből a szempontból nagyon önző vagyok.

De így magadat is kínzod egyben. Az nem baj?

Vanda: Fogalmazzunk úgy, hogy inkább nem számít.

De ez nem helyes.

Vanda: Igen, tudom, de nem tudok jobbat.

Pedig biztosan van valami megoldás, és reméljük, az minél előbb meg is születik.

Bridzsi: Hidd el, Kurt, mindannyian szeretnénk már, hogy megoldás szülessen, csak a helyzet az, hogy Vanda és Marco mindketten nagyon makacs emberek. Bevallom, korábban nem akartam ilyen sokáig húzni az egymásra találásuk folyamatát, most viszont, hogy a napokban gondolkoztam ezen, úgy érzem, még nem állnak elég készen. Szükségeltetik valami nagy dolog, valami nagy esemény, ami mindent megváltoztat.

 Ajánlom, hogy minél előbb kiderüljön, mi lesz az, hiszen az olvasók is mindinkább a pillanatra várnak, mikor Vanda és Marco végre egy párt alkotnak.

Bridzsi: És akkor az izgalom hol marad? Hm? Hosszabbra terveztem a blogot ennél.

Vanda: Nem volt még elég izgalomban részünk, Bridzsi?

Lányok, most arra kérlek titeket, hogy gyertek ide az asztalhoz! Borítékokat láttok itt, ugyanis játszani fogunk egy kicsit!

Vanda: Csak nem?

De-de, mint az óvodában.

Bridzsi: Jaj nekem!

Minden boríték egy-egy idézetet tartalmaz a WILLST DU-ból. A dolgunk igazából annyi, hogy felolvassuk ezeket az idézeteket, és kitaláljuk, ki mondta őket, illetve magát a szituációt is felidézzük nosztalgiaképp. Na, hogy tetszik? Benne vagytok?

Egyszerre: Igen.

Szuper. Bridzsi, húzol először? Te egyébként is előnnyel indulsz, hiszen te írtad ezeket a sorokat.

Bridzsi: „Kérlek! Miért vagy velem ilyen?  Azt hittem neked is ugyanúgy hiányzik a barátságunk, mint nekem.”

Nos, szerinted ki mondta ezt?

Bridzsi: Patrick talán? Még valamikor az elején. Nem volt stabil a kapcsolata Vandával.

Vanda: Igen, mindig összevesztünk.

De miért?

Vanda: Nem akartam közel engedni magamhoz, de végül csak túl közel került. Túlságosan is közel.

És ezt megbántad?

Vanda: Egy részét igen. De ha elárulhatok egy titkot, akkor elmondom, hogy még midig azt hiszem, ha olyan lenne, mint régen, ő lenne számomra az ideális partner. Csak sajnos sok minden megváltozott az idők során.

Hm. Ez különös. Na nézzük, te mit húzol!

Vanda: „Csak visszaadom neki, ami az övé. Úgysem látom már többé. Nem érdeklem őt.” Hé, ezt én mondtam!

Valóban. Mikor is volt ez?

Bridzsi: A kórházban.

Vanda: Igen-igen. Nálam maradt Marco kabátja, csak Patrick próbált marasztalni. Ekkor már tudtuk, hogy várandós vagyok.

És miért mondtad azt, hogy „nem érdekled őt”?

Vanda: Mert azt hittem, legalábbis azt akartam, hogy ne érdekeljem. Ő meg én teljesen külön világ vagyunk. És az igazat megvallva még mai napig nem tudom, mi az, amit érdekesnek talál bennem, vagy mi az ami miatt kedvel.

Reméljük, hogy kiderül később. Bridzsi, te jössz!

Bridzsi: „Igen, követlek Instagramon, de nem kell magyarázkodnod, megértem, ha nem tűnt fel, hiszen biztos nagyon sok követőd van.” Hűha, ez nagyon nehéz! Csak nem Vanda?

Vanda: Ha-ha. De Marconak tényleg sok követője van!

Igen, ez nem vitás. Ekkor randiztatok a stadionban.

Vanda: Igen, igen. Életem egyik legjobb élménye volt.

Nézzük a következőt!

Vanda: „Értve vagyok? Meg tudod csinálni. És nem csak ezt, hanem az összes többi napot is, ami ezután jön. Így van?” Hú, csak nem Patrick lelki fröccse?

De-de.

Vanda: Pár napja dolgozhattam a kórházban. És tudom, a legtöbb reggel bevitt autóval.

Bridzsi, mi a tied?

Bridzsi: Ez egy rövid párbeszéd. Így hangzik: „- Te itt éjszakázol, vagy mi?/ - Mi? Ja, én nem. Csak… megvárom, míg elmész.” Ezt nem tudom.

Vanda: Várj… Ja, miután Marco megcsókolt, és Erikkel vártunk kint a parkolóban.

Pontosan. Vanda, mindig is meg akartam kérdezni: Milyen volt a csók?

Vanda: Hú! Nos, nagy durranásra azért senki se számítson. Épp, hogy összeért a szánk, de így leírni azt az érzést, amit akkor éreztem, hát hú… nem könnyű.

Na, húzzál akkor egy borítékot!

Vanda: „Mi ez a gúnya rajtad, te?” Én ezt nem tudom. Nem is emlékszem ilyenre.

Bridzsi: Jaj, én emlékszem. Tudom, sírtam a nevetéstől, mikor ezt írtam. Mario karaktere eleve egy nagyon szórakoztató karakter. Mintegy kompenzálni akartam az árulásával, mikor otthagyta a Borussiát. Nem akartam, hogy bárki is nagyon haragudjon rá a drukkerek közül. Persze, ez mindenkinek a saját döntése volt anno. Most, hogy visszatért, már kissé tárgytalannak tartom az egészet.

Te haragudtál anno?

Bridzsi: Inkább nehéz volt elhinni. Persze, idővel meg tudott vele békélni az ember.

Húzzál akkor egy következőt, jó?

Bridzsi: „Lekésed a gépet!” Jaj, ne! Ez Gábor. Nem felejtem el az első kis gagyi részt sosem.

Gagyi?

Bridzsi: Igen, így mai fejjel visszaolvasva szörnyen gagyi és ha találkozhatnék a régi énemmel, egyértelműen felpofoznám, amiért ilyesmit ki mert posztolni.

Nyilván, akkor még jónak tartottad.

Bridzsi: Nyilván. Azóta sokat fejlődtem. Ha egyszer versenyképes író leszek, akkor mindenképp hálát fogok adni a WILLST DU-nak, hiszen itt nőttem fel valamilyen szinten.

Nos, Vanda. Utolsó boríték.

Vanda: Ez is egy párbeszéd. „– Nem gond. / – Szóval szereti a BVB-t? / – Fogalmam sincs, ezt miből gondolja.” Talán, mikor Marco lábát gipszeltem be. A kis perverz hogy kiszúrta a tetkót!

Ha-ha! Lányok, köszönöm, hogy velem játszottatok. Mindig öröm nosztalgiázni a WILLST DU-ról, felidézni a régi történéséket. Bridzsi, egy őszinte és tartalmas választ szeretnék tőled hallani így lassan az interjú végéhez közeledve. Mi lesz a bloggal, a történettel? Mit adott neked a sorozat? Mik úgy az általában vett tapasztalataid? Milyen lesz a jövő?

Bridzsi: Nos, Kedves Olvasóim! Még mielőtt bárki is kételkedni kezdene abban, hogy minden rendben a fejemben, szeretném gyorsan leszögezni, hogy teljesen egészséges vagyok mentálisan. Ezt a furcsa és megtévesztő ún.”szerepjátékot” (őszintén nem tudom, hogy is nevezzem) azért találtam ki, hogy ne egy újabb nyálas, siránkozó bejegyzéssel köszöntselek Titeket újból majd’ egy év kihagyás után. Régen ez szokásom volt, de rájöttem, hogy ilyesmit én sem olvasnék szívesen, és jobban tetszene, ha valami kis nosztalgikus, de mindinkább előremutató írással érkezne a szerző mindazok után, hogy képes volt ilyen hosszú ideig magára hagyni a blogját. Szóval, sírás félretéve!

Komolyan nem is tudom, hogy kezdjek hozzá, vagy mit is tudnék mondani a picsogáson és a sajnáltatáson kívül. Nem tudom, szükségetek van-e egyáltalán ilyen bevezetőre, vagy hagyjam is abba a pofázást, és jöjjön inkább az új rész!? A gondolataim össze-vissza kavarognak a fejemben, és sok tervem van meg ötletem, de rengeteg kétségem. Nem tudom, hogyan lenne helyes, mit kéne tennem, hogy Nektek jó legyen, és visszanyerjem a bizalmatokat. Őszintén fogalmam sincs, mivel tudnék helyrehozni egy ilyen kaliberű esetet, baklövést, akármit… Bevallom, nagyon el lettem távolodva a blogtól és a világtól, amit adott, de perpillanat nem érzem nagyobbnak más vágyam, minthogy egy méltó befejezést adjak ennek a történetek. Igaz, sok mindent megbántam már a történetvezetéssel kapcsolatban. Nem tudom, mennyire tűnik fel nektek az a számtalan logikai buktató, amit többnyire a stabil vázlat nélküli eszetlen írás szült. Sok mindent sajnálok, és sok mindent bánok, de úgy érzem, még mindig a másik oldalon vagyok, ahol ugyanakkor tudom, hogy minden, ami történt, okkal lett úgy, ahogy alakult, és Marco meg Vanda ha még jó pár kibírhatatlan részen átszenvedve is, de meg fogják találni egymást. Igen, így lesz. És nem lesz összecsapva. Nem olyan lesz az egész, mint a romantikus filmekben. Valószínűleg nem lesznek könnyek, nem lesz hatalmas öröm, de hiszem, hogy mivel ők már most jobban összetartoznak, mint rengeteg pár, akit ismerek a saját, személyes környezetemben, nem fog problémát okozni egyikkőjüknek sem ez az ismeretlen, ám mindinkább új reményekkel kecsegtető utazás; mert igen, azt gondolom, nevezhető annak is ez az egész. Nem csak hogy ők, de még mi is velük utazunk. Mint ahogy én, úgy Ti is.

Nagyon sok mindent tanultam, és nagyon sok mindent is köszönhetek a blognak, az írásnak, még magának Marco Reusnak is. De legfőképp Nektek. Hiszen nélkületek nem lennék most itt, és valószínűleg nem is lennék abban olyan biztos, hogy folytatom a történetet. Folytatni fogom. Értetek, Marcoért és Vandáért. Hogy a kis család, amit sikerült kialakítanunk; az utazás, amit sikerült együtt megtennünk, ez az új világ, amit mind kreáltunk magunkban – ezért fog most folytatódni a blog. Nem azért, mert én most tovább fogom írni, hanem mert Ti ezt akarjátok, és pont ezzel éltetitek tovább a blogot.

Kedves Olvasóim! Egy hét múlva találkozunk a harmincharmadik résszel. Ha még mindig nem vagytok kellően visszarázódva a történetbe, nyugodtan tehettek fel kérdéseket akár kommentben vagy e-mailben, instagrammon, vagy akárhol, ahol megtaláltok. Zaklathattok bármilyen kérdéssel a bloggal kapcsolatban, a történettel kapcsolatban. Tudom, most kicsit érzelmesebb vagyok a kelleténél, de nézzétek el nekem, kérlek, hisz’ olyan jó újra ide visszatérni!

Addig is vigyázzatok magatokra, és legyetek nagyon-nagyon jók! Szurkoljatok továbbra is a Borussiának, és… nem tudom, csináljatok azt, amit mindig! Abban vagytok a legjobbak!

Vandával, Kurtttel és a WILLST DU össze szereplőjével szép estét kívánunk – alig várva, hogy legközelebb találkozzunk.  

Nagyon szeretlek Titeket! <3 

Harminckettedik rész

 Nos, sziasztok!

Elnézéseteket szeretném kérni, hogy ma, és sajnos ilyenkor tudtam hozni a részt. Ez lassan már ilyen formai dolog nálam :/

De térjünk inkább a részhez, ami a szülinapi rész után nekem lényegesen kevesebbnek és tartalmatlannak tűnik, de sebaj. Azért remélem, tetszik majd. :)

Több hozzáfűznivalóm nincs is. 

A következő résszel, pedig  a szokásos módon, két hét múlva szombaton, szeptember 10.-én fogok érkezni. Addig is legyetek jók, vigyázzatok magatokra! Jó sulikezdést, már ha az lehet jó :D

Remélem, szuper nyaratok volt, és hogy ehhez a Willst du... is valamelyest hozzájárult! :)

Puszi,

Bridzsi :*

Remegő gyomorral szálltam be Erik hófehér kocsijába. Nagyjából ennyi az, amit mondani tudok a járműről, ugyanis, bár teljes vaksötét még nem volt lévén körülbelül nyolc óra, a szememet valami furcsa, nyálkás köd lepte el, és én semmit, szó szerint semmit sem láttam tőle. A torkom kiszáradt;  lábam úgy remegett, mint a kocsonya. Úgy éreztem magam, mint abban a vadászos, menekülős filmekben levő rossz vad. Egy a végtelenségig űzött, kitoloncolt, vérig sebzett vad. És bár ilyenről komolyan vett valóságban, persze, egy árva szó sem volt, senki sem akart megölni, meg ilyesmi, sosem tapasztalván még hasonló érzéseket, nem is tudtam, mit csináljak. Hirtelen rögeszmémmé vált, hogy meneküljek. Meneküljek, de nagyon gyorsan.

A szívem majd’ kiugrott a helyéről, mikor hozzávetőlegesen tíz pontos perccel a hívásom után Erik Durmot megláttam. Az adrenalin felforrt a véremben, az arcom levő bőr pedig égve tapadt a csontjaimra, ziháltam, és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva rettenetesen féltem. A hátam majdhogynem görcsben állt, túl nehéznek éreztem azt a pár darab göncöt, ami a táskámban volt; mindezt valószínűleg a hirtelen lesújtó gyengeségérzet miatt. Sosem, talán még sosem éreztem magam ennyire erőtlennek.

Nem közvetlenül a lakás előtt vett fel, hanem én ameddig csak bírtam, kivánszorogtam a főútra, és reszketve vártam, hogy valaki észrevegyen ott, betegyen a kurva kocsijába, és elvigyen innen nagyon-nagyon messzire. Folyamatosan attól rettegtem, hogy Marco utolér, megtalál, és nem enged el, nem hagyja, hogy elmenjek. Ezt szerettem volna, persze. Titokban. Így is kellett volna lennie. Patrick meg eltakarodna a fenébe, és csak mi ketten maradnánk. Csakis, kizárólag ő és én. Viszont, ezt nem lehetett akkor. Tudtam, hogy el kell rohannom. Valamit ki kellett találnom, hogy megszabaduljak a felelőtlen tetteimtől, valami véletlen békére szükségem volt, amíg értékelni tudom a történteket, hogy aztán tiszta fejjel léphessek elé bocsánatot kérni, meg ilyesmi. Elvégre, ő egyáltalán nem tett semmit. A focista, bár úgy viselkedett, ahogy ezelőtt még sosem tapasztaltam, egy szóval sem bántott meg. Engem aztán nem! Gyenge voltam, lehet, mégis egyre immunisabb már minden sérelemre. Lehetséges, mindez egy terápia titkon, és mindenki csakis ezért dolgozik, hogy megeddzen engem.

De ettől nekem el kellett menekülnöm. Egy időre. Egy napra. Kettőre. Csak egy kicsit. Hogy egyedül legyek. Vagy legalábbis valaki olyannal, aki mindent ért. Aki többet tud, mint bárki, mégis egy hülyegyerek. Korábban soha nem voltak barátaim, olyan emberek, akár egyvalaki, akire bármikor, feltétel nélkül számíthattam. Viszont, mikor Eriket megpillantottam, aki hatalmas, aggódó zöld szemeivel rám meredt, majd egy az autóból kirángatott takaróval belepte a hátam, és segített beszállni a járműbe, akkor tudtam, hogy találtam egyet, és akármi is történt ezelőtt, megérte várnom rá.

A fogaim össze-össze koccantak még, de amint láttam, hogy egyre kijjebb tartunk Dortmund központjából, fokozatosan könnyebbültem meg. Az izgalom helyét átváltotta az aggodalom és egy furcsa bűntudta-maszlag azt illetően, mi a francot is műveltem, miért is bírom még magamat egyáltalán embernek nevezni. Szóval, ilyen lenne, mikor én sebzek meg egy embert? Végre, kinőttem az áldozat szerepéből, és kezdhetem én is a szeretteim porba tiporását. Őszintén, nem igazán értettem, Marco miért reagált olyan hevesen Patrick láttára, habár tény, utálják egymást; de az nem volt kérdés, nagyon-nagyon megbántódott, és valahol éreztem, erről nem (csak) Patrick, hanem legfőképp én tehetek.

- Elviszlek hozzám, jó? Ott aludhatsz, ameddig csak akarsz.

- Köszönöm – makogtam, de a fülsüketítőnek tűnő motorbúgásban nem igazán hallottam a saját hangom.

- Nagyon fázol?

- Ne-hem. Csak…

- Nyugi, majd elmeséled, ha akarod. – Azzal megsimítottam a hajam, továbbá az útra koncentrált. Azután már egy szót sem szólt.

Legalább húsz percig autóztunk, míg végül már a város teljes külterületén jártunk, ahol egy-egy nagyobb telken, nyaralón és villán kívül nem volt semmi más. Erik egy rövid, poros bekötőútra fordult, aminek pontosan a végén egy kevésbé giccses és jóval kisebb, de végtelenül pompás és aranyos, kétemeletes ház állt.

A kapu valami bonyolult távvezérlő segítségével kitárult előttünk, ő pedig bekanyarodott a jókora garázsba, amiben nagyjából még három hasonló autó is kényelmesen elfért volna. Igazság szerint, nem gondoltam volna, hogy ő lesz az első focista, akinek a házába, én beteszem a lábam; egyáltalán, nem is hittem volna, hogy lesz ilyesvalaki, maga az egész fura érzés volt. Hogy látja őket az ember a meccseken focizni; interjúkat adnak; keményen edzenek, és csak arról az életükről tudsz; viszont, amit én akkor láttam, egy kis bepillantásnak felelt meg abba a másik életbe, amiről senki igazából semmit nem tud.

- Na, gyere! – Segített kikászálódni a kocsiból, majd felvezetett a lépcsőn, és beengedett az otthonába. Kinyitotta előttem a hatalmas és sötét ajtót, majd miután beléptem, a hosszú folyosón a világítás azonnal, szinte megvakítva engem, felkapcsolódott.

Hogy őszinte legyek, mivel valami furcsa, ragacsos izgalom, illetve a lüktető aggodalom még mindig a testemet égette, nem sok minden ragadt meg magáról a lakásról. Tulajdonképpen, nem is volt feltett szándékom, hogy körbenézzek, meg annyira az emlékezetembe véssek hirtelen mindent, és egyáltalán nem azért, mert úgy voltam, esetleg többször is megfordulok itt, hanem mert úgy gondoltam, az Erik háza az ő személyes tere, én csak egy vendég vagyok, akit beinvitáltak a konyhába, és akit megkínáltak egy teával.

- Felviszem a cuccod a szobádba, jó?

Tiltakoztam volna, hogy nem kell a külön szoba, a kanapén is nyugodtan tudok aludni, ha az nem annyira kényelmetlen, mint az enyém, mert azért az a babának mégsem lenne valami kellemes, de alig tudtam megszólalni. Mikorra meg már megtaláltam a hangom, ő eltűnt a hosszú lépcsőn. Mire pedig visszaért, a teavíz lefőtt, így ő csak beledobott egy filtert, és együtt vártunk. Ő a nagy, fekete és fehér színű konyhabútornak dőlt, én meg a hatalmas üvegasztalnál ülve vártam, és gondolatban valahol még mindig otthon, a lakásomon jártam. Ott, ahol Marco azzal a szenvedő arckifejezéssel nézett rám, ahol azt a puha ajkát a homlokomhoz érintette; ahogy meg akart menteni. Miért akar ő megmenteni egyáltalán? Ennyire látszik rajtam, mennyire elveszett vagyok? Ennyire üvölt belőlem, mennyire segítségre szorulok?

Erik az isteni illatú zöld teát egy piros bögrébe öntötte, amin az a felirat állt: „A legjobb lakótárs”. Sokáig bámultam, amíg újra a hangomhoz jutottam.

- Ez most valami vicc akar lenni? – nevettem halkan, aligha két másodpercig.

- Ja. Nem. Egyáltalán nem. Ez egy régi bögre. De adok másikat, ha kell.

- Nem kell, jó ez. Ameddig itt leszek… illetve, ameddig itt lehetek, ebből iszok, ha nem gond.

Megrázta a fejét.

- Addig lehetsz itt, ameddig csak akarsz, és amíg meg nem oldjátok a helyzetet azzal a béna Marcoval.

Először arra gondoltam, hogy ez mennyire kedves tőle, és hogy, ő tényleg egy igaz barát, de aztán furcsállani kezdtem, hogy még egy árva szót sem ejtettem neki arról, mi is a problémám valójában. Csak egy pillanatra néztem rá, de már attól kirázott a hideg.

- Honnan tudod…?

Afféle „minek nézel engem?” pillantással jutalmazott, amire gyéren elmosolyodtam.

- Lehet, hogy te értesz ezekhez a dokis dolgokhoz, de ehhez… nos, elég hülyék vagytok mind a ketten, már bocsi.

- Ezt meg, hogy érted?

- Mindegy – legyintett. - Remélhetőleg ti is minél előbb rájöttök.

- De mire? – Lehet, közre játszott az értetlenségemben, hogy este volt, és a történtek után, igencsak fáradtnak éreztem nem csak a testem, de az elmém is, viszont, ezeket a félmondatokat még a világ legintelligensebb embere sem értette volna meg igazán.

- Nézd, - ült le mellém az asztalhoz. – én ezt nem mondhatom el. Okos lány vagy. Előbb fogsz rájönni, mint Marcinho, de én nem mondhatom el. Úgy eltűnik a varázs, meg ilyenek.

- Miről beszélsz itt össze-vissza? – Ha akartam, ha nem, muszáj voltam elmosolyodnom.

- Hogy ez a kettőtök dolga. Én támogatlak Titeket, de…

- Miben?

A plafonra emelte a tekintetét. Kissé szórakoztató volt, hogy kezdi felidegesíteni saját magát, viszont, én akkor már tényleg nem értettem semmit sem. Ő hordott össze mindenféle zagyvaságot, szép, hogy nem tudom felfogni, mit is akart velem közölni!

- Semmiben. Tudod, mit? Hagyjuk!

- De nem! – ragadtam meg gyorsan a karját. – Miről van szó? – Ha egyszer a sok hülyeséggel azért valaki felkelti az érdeklődésem, akkor már illik teljesen el is mondani, miről van szó. Jellemzően elég kíváncsi alkat vagyok, és egyébként is erősen úgy véltem, az egésznek, amit összehadovál, köze van hozzám.

- Nem lophatom el Marcotól. Majd ő el fogja mondani idővel, ha nem lesz olyan béna.

- De mit? Valami rossz dolog?

- A lófaszt rossz! Vanda, inkább… - túrt a hajába egyre idegesebben.

- Inkább?

- Inkább mondd el, mi történt! Illetve, csak ha szeretnéd. Hátha tudok segíteni.

- Nem is segítesz sosem – ráztam a fejem némi hallgatás után. Legalábbis abban az egy pillanatban ebben szinte teljesen biztos voltam. Elengedtem a karját, inkább a kezemet kezdtem tördelni, ami szintén mostanság jött divatba nálam.

- Mi az hogy sosem?

- Mindig csak körülírod a dolgokat. Mondasz valamit, ami nem elég. Csak összezavarod az embert.

Ismét a fejét rázta, barna haja pedig követte őt ebben. Annyira fénylő, selymes hajat a legtöbb lány igencsak megirigyelne. Többek között én is.

- Meg kell értened, hogy nem mondhatom el. Nem az én dolgom. Én csak próbállak rávezetni titeket. Elérni, hogy boldogok legyetek…

Valamiből éreztem, hogy még nincs befejezve a mondat, viszont elhallgatott és nagy csend lett. Másodpercek elteltével már én is jól tudtam, mi a vége. A hűvös felismerés úgy csapott arcon, hogy azt hittem, leborulok a székről. Életemben nem éreztem még olyat, amit akkor abban a röpke egy percben. A gyomrom megremegett, és azt hittem, megint hányni fogok. Nagy levegőt vettem, és tisztában voltam vele, hangosan is ki kell mondanom.

- Együtt? – Az egész túl abszurdnak tűnt a számból. Úgy értem, én mindig is álmodoztam Marcóról, de az, hogy mi ketten, hús-vér valónkban együtt legyünk… Ezt soha, de soha nem tudtam úgy igazán elképzelni. Már kimondani is olyan bizarr volt, mint rá gondolni.

- Igen – suttogta halkan, majd kezemért nyúlt, és megszorította azt. Végtelenül forró kezei hűtötték az égő testem. – Tudod, mikor a felnőtt néni meg bácsi szeretik egymást…

- Nem, ő nem… - rebegtem túlságosan is megijedve, nem is figyelve a hülye ábrázatára, amit az előbbi kijelentése után vágott. Túlságosan is megrázva éreztem magam a hirtelen szerezett információtól. Erik zöld szemeibe meredtem, aki azokkal aztán csak azt suttogta: „de, igen”.

- A kurva életbe! – mondtam aztán jóval erélyesebben az eddigi megszólalásaimhoz képest, ráadásul magyarul.

- Mi?

- A fészkes fenébe! Az. – szóltam immár úgy, hogy Erik is megértse. Viszont, mintha ennyi lett volna az össze levegőm a tüdőmben, nem bírtam tovább megszólalni. Csak ültem, összegörnyedt háttal, az idióta hányingerérzetemmel. Semmit sem tudtam megérteni. Néztem. Erikre. Mindenhova. Mégsem láttam semmit.

Egészen sokáig így voltam. Ha akartam volna, sem tudtam volna mit mondani. Nemhogy helyesen, de még reagálni sem semmiféleképpen.

- Vanda? Minden oké?

Nem. Nem oké. De hogy mondtam volna el?

- Vanda? – Erik megragadta a vállam, és kicsit megrázott. Láttam. Pontosan érzékeltem, mit tett, de egyszerűen egy rezdülésnyit nem tudtam megmozdulni. Az meg, hogy beszéljek, túl távolinak tűnt számomra.

- Jól vagy? – kérdezte aztán egyre aggódóbban a focista. Jóllehet, megrémítettem. De jómagam is megrémültem.

De végül lépnem kellett. Felemeltem az ólomtestem. Nem tudtam, hova megyek, csak mentem. Kirohantam a konyhából otthagyva Eriket a kérdő tekintetével, majd ahogy csak tudtam, felrohantam a lépcsőn az emeltre. Csak mentem előre, mígnem a sok fehér ajtó közül kiválasztottam egyet. Viszont, nem az volt, amit kerestem, így továbbmentem. Negyedik alkalomra találtam meg a fürdőt, ahova már épp annyi időm volt, hogy beessek, mire kidobta a taccsot. Letérdeltem a WC elé, és csöppet sem törődve azzal, hogy a legtöbb inkább a hajamra ment, mintsem a csészébe, remegő testtel vártam, hogy végre végelegyen.

Mielőtt Erik felért volna utánam, bezártam az ajtót. Nem akartam. Nem akartam, hogy bejöjjön. Meglásson, és megsajnáljon. Engem nem kell. Többé már nem. Sosem kellett igazán.

- Vanda! Minden rendben? Engedj be, légy szíves! – dörömbölt az ajtón. – Nyisd ki, kérlek!

- Nem – nyögtem, majd miután úgy ítéltem meg, minden kiürült belőlem, és lehúztam a WC-t, kiszáradva fordultam a csaphoz, ami felett egy tükör volt. A karommal szinte pirosodásig töröltem ki a szememből minden könnyem. Nem szabad sírnom. Ez egy boldog pillanat. Annak kell lennie.

Elvégre, mindig is ezt vártam, nem? Erről álmodoztam. Én végtelenül kedveltem őt mindig is. Ezt nem lehetne tagadni. Nem is lehetne másképp. Ő és én is. Így van. Mi ketten. Amit akartam.

A francba!

Mikor Erik meghallotta, ahogy felordítok, még erősebben verni kezdte az ajtót. Viszont, én már ott nem tudtam megállni, és én ezt nagyon sajnáltam. Szenvedtem. Direkt és szándékosan szenvedtem, mert én úgy éreztem, megszakad a szívem. És nem tudtam abbahagyni. Térdre ereszkedtem, és arcomat a kezembe temettem. El kellett bújnom.

- Bemegyek – mondta. Érdekelt az engem? Már nem.

Felfeszítette az ajtót valami vasdarabbal, és odarohant hozzám. De engem nem kell megsajnálni! Én szándékosan kreáltam magamnak az emberméretű problémákat, ő mégis fogta, felnyalábolt a földről, és szorosan átölelt.

- Shh! Tudtam, hogy nem kellett volna elmondanom.

- De miért nem…? De miért nem…? – Belemarkoltam az erős vállába, és úgy kapaszkodtam ott, mintha attól félnék, lezuhanok. Pedig én már éppen hogy a legalján voltam.

- Mert én nem mondhattam. Marco meg béna. Egyértelműen béna. Legalábbis ilyen téren.

- De ő azt mondta, csak...

- Mind a ketten ezt mondtátok egymásnak.

- De ő előbb…

- Jól van, Vanda. Akkor miután felnőttél, most már elmondhatod, mi történt.

- Megbántottam. Soha nem fog már keresni. Mindent elszúrtam.

- Hogyan? Várj! Mit csináltál?

- Patrick… - ahogy kimondtam ezt a nevet, még hangosabban zokogni kezdtem. Mint egy öt éves. Mint egy olyasvalaki, aki teljesen összezavarodott.

- Az a idegesítő barom?

- Igeh-hen – Fel sem tűnt, hogy ő ezek szerint már hallott róla.

- Mi van vele?

- Csak pár napra… pontosan háromra…

- De mi?

- Azt mondta, nincs hol laknia, és én gondoltam… illetve ő megkért…

- Mi?

- Nem gondoltam volna, hogy baj lesz…

- Miből? – értetlenkedett. Valahol sejtettem, hogy ugyanazt érzi, mint én ez előbb.

- Ha ott lakik azon a pár napon… De Marco, ő…

- Féltékeny volt?

- Igen. Azt hiszem, igen.

Kicsit eltolt magához, hogy megnézzen magának. Mélyen a szembe nézett, majd adott egy puszit a homlokomra.

- De őt jobban…?

Talán mégis képes vagyok megérteni félmondatokból?

- Igen. Sokkal jobban. De…

- De?

Kikászálódtam a karjaiból, majd a keskeny ablakhoz léptem. Így háttal álltam neki, ami azért is volt nagyon jó, mert egyszerűen nem bírtam a szemébe nézni. A saját szemembe nem tudnék, ha képes lennék ilyesmire.

- Én kurvára szeretem őt, érted!? Soha nem éreztem még más iránt olyasmit, mint őiránta. De ő nem szerethet engem. Túlságosan is mások vagyunk. Én álmodozok róla, de nem gondolom komolyan. Én túl rossz vagyok hozzá, és nekem Patrick… a gyerekünk. Marconak nem kell azért velem lennie, mert megsajnál. Mert nem kap meg olyan könnyen. Nem azért nem adom magam, mert én ilyen vagyok. Erik, én sosem akartam…

Hallottam, amint kifúj egy nagy levegőt, majd mögém lép, és megfogja a karom. Most jéghideg a keze. Kényszerít, hogy a szemébe nézzek, és nem tehetek mást. Bele kell bújnom a zöld szemekbe, de attól csak jobban sírok. És zokogok tovább. Nem bírom abbahagyni, és talán nem is akarom. Csakis ehhez értek, és ez megy. Erről ismer mindenki, és másképp el sem tudna képzelni senki. Pedig, régen én hogy elhittem! Mindent hittem akkor. Úgy gondoltam, megerősödtem az idők során; ide tudok jönni úgy, hogy kemény vagyok. De csak tovább buktam. Mindezt, pedig borzasztóan fájt tudatosítani magamban.

- És mi lesz ezután? – kérdezte berekedt hangon a focista, mire én csak megráztam a fejem. – Ő most ott van nálad?

- Igen.

- Marco?

- Soha többé nem áll velem szóba.

- De az előbb…

- Kell a közelsége! Mert megment. Megváltoztat. Olyan dolgokat kihoz belőlem, amiket még csak gondolni sem mertem volna magamról. Vele minden más. Vele mindennek értelme van. De ez számomra nem egyenlő azzal, hogy mi ketten… ő nem akarhatja vállalni ezt a világot, ami velem jár.

- És te az övét? – kérdezte halkan.

- Minden feltétel nélkül.

- Akkor, – simított ki egy hajszálat a könnytől ragacsos arcomból. – szerinted ő? Nézd, én tudom, milyen volt régen. Én tudom, miken ment korábban keresztül, és mióta ismer téged, figyelj, tudom, nem hiszed el, de nagyon sokat változott. Nem féltétlenül csak jó értelemben, de ez számomra azt jelenti, hogy miattad képes volt erre… Én azt javaslom, hogy várjunk egy kicsikét, és akkor meglátod, hogy mik is az ő szándékai valójában. Úgyis meg fog keresni, és Erik Durm ebben nagyon-nagyon biztos. Addig is csinálunk pár szuper programot, és elleszel itt nálam, rendben? Hidd el, hogy keresni fog! Biztos, hogy tudja, hogy itt vagy, különben, már a rendőrség keresne téged.

- Te szóltál neki?

- Nem. Egyszerűen csak ismer. És bár magában nagyon haragszik rám, mert azt hiszi, elhappollak előle, de ugyanakkor tudja, hogy nálam biztonságban vagy. Na, magadra hagylak. Fürödj le nyugodtan! Remélem, egyébként, tetszeni fog majd a szobád. A barátnőimnek szoktam fenntartani…

- Komolyan? – csodálkoztam, de mivel aztán rájöttem, hogy csak viccel, gyéren elmosolyodtam.

- Na megyek. Kiálts majd, ha valami kell!

És magamra hagyott. Az idióta kettős érzelmeimmel, a félelmeimmel, az aggodalmammal, a kezdeti skizofréniámmal és egy fura, hűvös megkönnyebbüléssel együtt Erik Durm magamra hagyott a fürdőszobában. Miközben a kellemesen meleg, lágy vizet folyattam magamra, el-elpityeredtem, ugyan, de teljesen másként, mint ezelőtt pár percre. Összegeztem volna magamban a történteket, de egyrészt túl fáradt voltam, másrészt meg már nem akartam erőltetni magam. Felesleges fejfájás lett volna az egész, és egyébként is volt egy olyan érzésem, hogy lesz rá időm bőven. A számtalan, polcon sorakozó tusfürdőből kiválasztottam egy szimpatikusat, és jó ideig élveztem, a puha, tejes masszát, amint kényezteti a bőröm. A hajamat kétszer is átmostam, hogy ne érződjön rajta a hányásszag, majd miután végeztem, kikerestem a táskámból egy alvásra alkalmas felsőt és egy nadrágot.

- Kész vagy? – kérdezte valahonnan lentről Durm, majd míg az egyébként hatalmas szobában rendezkedtem, ő felkocogott és bekukkantott. – Minden oké?

- Persze – bólintottam a lehető legmeggyőzőbben. – Figyelj…

- Meg ne köszönd! – emelte fel a magasba a kezeit. – Tudom, hogy hasonló helyzetben te is így cselekednél, szóval jó éjt.

- Jó éjt – mosolyodtam el, és bár még remegett a testem a mai napon történek miatt, nem is tudtam egészen valamelyik hajnali óráig elaludni, de valamilyen szinten sokkal jobb volt így. Hogy itt volt. Illetve, hogy én voltam itt. Hogy elvégre ő a barátom. És, ahogy egy nehéz időszak közeledik, rá lehet számítani.